A West Highland White Terrier

Ha azt mondjuk, 101, Walt Disney dalmatínerjei jutnak az eszünkbe, a Lassie név hallatán egyértelmû, hogy a collie-ra asszociálunk. A Black & White whisky láttán pedig világszerte egy kis fehér kutya jelenik meg az emberek lelki szemei elõtt: a west highland white terrier. A westie azonban nem annyira a jól ismert reklámnak köszönheti népszerûségét, sokkal inkább elbûvölõen barátságos természetének, kezességének, és szívósságának.

Honnan jött?

A west higland white terrier eredetérõl sok legenda kering. Vannak, akik úgy tartják, hogy a westie-k a XVI. században kerültek Skóciába a spanyol flotta hajótöröttei révén. Tény, hogy 1588-ban II. Fülöp spanyol király minden addiginál nagyobb flottát toborzott össze, hogy leigázza az ellenséges Angliát. Az Armadának keresztelt hajóflotta azonban az idõjárás viszontagságai miatt elsüllyedt, még mielõtt harcba szállhatott volna az angol csapatokkal. A kalandos legendák kedvelõi szerint ekkor menekültek ki a hajóroncsokról a szigetországba azok a kis fehér kutyák, amelyeket ma west highland white terrierként ismerünk.
     A megható, drámai történettel szemben azonban sokkal valószínûbb, hogy a westie Argyllshire skót vadászainak tenyésztése nyomán született meg, századokkal késõbb. Számos keresztezés révén „fejlesztették ki” a kutyát, céljuk pedig az volt, hogy minél tökéletesebb, az odúvadászatra használatos fajt hozzanak létre. (A terrier szó egyébként latin eredetû, és a terra, azaz föld szóból származik. Ezzel az elnevezéssel is nyilvánvalóvá tették a westie tenyésztõi, hogy egy föld alatti, odúkban élõ állatokat vadászó fajtát akartak kitenyészteni.)
      A westie-re jellemzõ fehér szín, a tenyésztési folyamat során fejlõdött ki, bizonyítva azt, amit már régebben is sejteni lehetett, hogy a nyugat-skóciai környezetben a különbözõ állatok nagyobb gyakorisággal szülnek fehér, vagy világos színû kölyköket. A tenyésztõk úgy gondolták, ezekbõl a „selejtes”, albinó kutyákból soha nem lehet jó vadászkutya, így inkább az úgynevezett Earth Dog felé és a cairn típusú, színes Poltalloch terrier felé fordultak a tenyésztõk – amelyek egyébként nem sokban különböznek a jelenleg ismert westie-tõl. Ám a „másodosztályú” besorolás ellenére is nagy számban születtek fehér színû terrierek Skóciában, és lassacskán kiderült, hogy kitûnõ vadászkutyák, valamint, hogy ugyanolyan vérszomjasan rohannak a nyulak és rókák után, mint színes rokonaik.
     Jelentõs változást a westie-tenyésztésben a múlt század hozott, amikor a poltalloch-i E. D. Malcolm ezredes úgy döntött, kifejezetten ezzel a fajtával kíván foglalkozni, és a westie széles körû nagy-britanniai népszerûsítését tûzte ki céljául. A véletlen is segített a változat életben maradásában, Malcolm ezredes ugyanis egy vadászaton összetévesztette kedvenc vörösesbarna kutyáját egy rókával, és lelõtte. Így a múlt század hatvanas éveitõl kezdve a Malcolm-dinasztiában a westie fehér színe biztosította, hogy ne fordulhasson elõ több ilyen tragikus vadászbaleset. A west higland terrier elnevezést is Malcomnak tulajdonítják a krónikák, ám saját bevallása szerint a munka javát apja és nagyapja végezte a westie tenyésztésében.
     David Tattersal, a Westie címû szakkönyv írója szerint egészen pontosan nem lehet megmondani, hogy valójában mikor is különült el önálló típusként a west highland white terrier. Csak annyi biztos, hogy régóta családi kedvenc, számos régi festmény ábrázolja a skót highlandeket, kis fehér kutyával. Ilyen például Sir Edwin Landseer, a híres viktoriánus mûvész 1839-es keltezésû „Büszkeség és Szemtelenség” címû festménye.
      A westie kialakulásában három meghatározó vonal játszott szerepet: az ezredes Poltalloch terrierjei, Argyll grófjának fehér skye terrierjei, és a Fifeshire-beli dr. Flaxman fehér skót vagy aberdeen terrierjei. A doktor kutyái a feljegyzések szerint rendre minden alomban több fehér kiskutyát is ajándékoztak neki. Körülbelül tíz év múltán dr. Flaxman már úgy utalt ezekre a terrierekre, mint egy külön fajtára, melyet tudatosan tenyésztett tovább. Egy másik korabeli tenyésztõ, George Clarke pedig egy hasonló fehér fajtát fejlesztett ki, melyet Roseneath terrierként ismerünk.
     Angliában az elsõ terriereket is felvonultató kutyashow-t 1860-ban tartották, Birminghamben, az elsõ skót kiállítást pedig 1871-ben rendezték meg Glasgow-ban, ám még majd’ harminc évnek kellett eltelnie, hogy végül 1899-ben, a Crystal Palace-ban egy fehér skót terrier is ott legyen a kiállítás gyõztesei között. Az elsõ olyan versenyt, amelyben már west highland white terrierek is eredményesen vettek részt, 1904-ben rendezték, az edinburgh-i Scottish Kennel Club Show keretein belül. Miután pedig 1904-ben megalakult a WHWT Club, majd 1906-ban a WHWT Club of England, a fajtát az angol Kennel Club 1907-ben elismerte teljes jogú kutyafajtaként, a londoni Crufts Show-n. Ezt követõen pedig 1908-ban megalakult a The West Higland White Terrier Club of America is.
     Az elkövetkezendõ háborús évtizedek viszontagságos idõket jelentettek a westie-tenyésztõk számára is. A második világháború végén aztán azok a tenyésztõk, akik ragaszkodtak a még meglévõ kevés kutyához, összefogtak, hogy újjáélesszék a fajtát: a legendás Mrs. Pacey a híres Wolvey kennellel, Miss Turnbull (Leal), Miss Write (Calunna), Mr. Beels (O’Petriburg), Miss Wade (Freshney), valamint Mrs. és Dr. Russel (Crubens).
     Sok idõ eltelt azóta, hogy Malcolm ezredes díjnyertes kutyái, Morven és Kiltie elkönyvelhették elsõ gyõzelmeiket és kivívták a hozzáértõ közönség csodálatát. Az elmúlt száz év során a westie vadászkutyából átvedlett családi baráttá, de eredeti tulajdonságait, bátorságát, erõs egyéniségét, büszkeségét és teherbíróságát mégsem veszítette el. Sõt, a westie, tulajdonságait tekintve évrõl évre – mint a jó whisky – érettebbnek és ezáltal értékesebbnek mutatkozik. A londoni Crufts kiállításon 1976-ban lett elõször westi a Best in Show, mégpedig a Kathleen Newstead által tenyésztett Ch. Dianthus Buttons.
     Jelenleg a fajta már magasan vezeti az angliai terrier toplistát, és csak a Stafordshire Bull közelíti meg népszerûségét.

Milyen is Õ?

A westie igazi munkakutya, múltja ellenére állandóan vidám, játékos, ideális családtagnak mondható, és nem tartozik a tipikus, únott szalonkutyák sorába. Remekül beilleszkedik környezetébe, nem agresszív, fáradhatatlan játszótárs, és kifejezetten igényli is az emberbarátaival való állandó kapcsolatot. Jól tartható városi lakásban is. Termete kicsi, ám elõkelõ, ideálisan ötvözõdik benne az erõ és az aktivitás. Kerek fejének vonzó külsõt kölcsönöz a felálló fül. Fehér, sûrû szõrzete megvédi a hidegtõl és a nedvességtõl. Mozgása erõteljes, dinamikus, végtagjai úgy fejlõdtek ki, hogy járatlan terepen is gyors futó.
     1774-ben Oliver Goldsmith a skóciai terriert egy kicsi, durva szõrû vadászkutyaként írta le, amelyet nem csak arra tartottak, hogy megharcoljon a rókával vagy a borzzal, hanem arra is, hogy folyamatosan jelezze, merre megy, így megkönnyítve a vad befogását. A vadászsport mûvelõi éppen ezért nem is tartották teljes értékûnek azokat a kutyákat, amelyeknek nem volt elég „jó hangjuk”. Még manapság is különösen jellemzõ a terrierekre, így a westie-re is a mély, öblös, messzire hallatszó ugatás.
      A westie bundája gyönyörû, vétek hagyni, hogy a szõre göndörkés és összetapadt legyen, a rá jellemzõ csontfehér helyett sárgás színben „pompázzon”. A megfelelõ küllem érdekében tehát ajánlatos legalább hetente egyszer kifésülni a bundáját. A hosszú, bozontos szõrtõl trimmeléssel szabadíthatjuk meg, amit jobb szakemberre bízni.
     A westie-rõl jó tudni, hogy sokan csak a pénzért fogtak bele a tenyésztésbe, ezért körültekintõen kell kiválasztanunk a kölyköt. A kutya leggyakoribb hibái közé tartozik a nem megfelelõen erõs és párhuzamos állkapocs, a hiányos szemfogak, a fél here, a nem eléggé tömött és göndör szõr, a túl hosszú farok, vagy a fehértõl eltérõ bundázat.
     Vadászösztönébõl következõen a westie kisebb gondokat is okozhat, ha vidéken a szabadban elengedjük, hiszen gyakran megfékezhetetlen vadászkutyává vedlik át, amikor baromfiudvar, vagy kisállatok közelébe kerül. Ilyenkor nem könnyen hallja meg gazdája hívó szavát. Ahogy az „õs-westie”-rõl szóló korabeli feljegyzésekbõl is tudni lehet, a kis fehér kutya számára „nem létezett soha túl hideg folyó, vagy túl mély odú, amely megállíthatta volna…”
     A westie egyébként ideális társnak tekinthetõ, hiszen egyik legjellemzõbb tulajdonsága a diszkréció. A kis fehér szõrgomolyag játékossága és szeretetéhsége ellenére ugyanis tisztában van azzal, hogy nem lehet mindig a figyelem középpontjában. Éppen ezért a westie soha nem fog lamentálni, ha rövidebb idõre magára hagyják, és el kell foglalnia magát. Fontos persze, hogy a kutyának legyen saját vacka a lakásban és séták alkalmával rendesen kinyújtózhasson. Ám alapjában véve a westie rendkívül szófogadó, kevés gondot okozó kutyafajta.

Mûszaki leírás

Erõs testfelépítés, mély mellkas, mélyen hátranyúló bordák, feszes hát, erõs hátsó rész izmos lábakon, mely az erõ és a mozgékonyság nagy fokú egységét mutatja.
     Jellemzõk: Kicsi, aktív, harcias, kemény, nem kevés önbizalommal, csintalan megjelenéssel.
     Temperamentum: Éber, vidám, bátor, magabiztos, de barátságos.
     Méret: A marmagasság kb. 28 cm.
     Fej: A westie koponyája enyhén boltozatos, az arcorri rész oldaláról nézve lágy körvonalú, és a fülektõl a szemekig enyhén elkeskenyedõ. Szõrrel sûrûn fedett feje legfeljebb derékszögben áll a nyakhoz képest, az álla pedig nem nyúlik elõre. A westie feje a szemektõl az orrtükör felé fokozatosan elkeskenyedõ. Állkapcsai erõsek és párhuzamosak. A westie orrtükre fekete és elég nagy, az orr többi részével egybeolvad. Szemei távol ülnek egymástól, közepes méretûek, nem kerekek, a lehetõ legsötétebbek. Némileg mélyen ülõk; a tekintet éles és intelligens, soha nem szomorú, a vastag szemöldök szúrós pillantást kölcsönöz. A világos szem súlyos hiba. A westie fülei kicsik, határozottan állnak, hegyes csúcsban végzõdnek, egymáshoz sem túl közel, sem túl távol. A szõr rajtuk rövid és puha (bársonyos), nyírni nem szabad. A fülek csúcsán nincs pamacs. A westie szájára jellemzõ, hogy a szemfogak közötti távolság a csintalan arckifejezést biztosító lehetõ legnagyobb. A fogak a kutya méretéhez képest igen nagyok, a westie-nek szabályos ollós harapása van.
     Nyak: A fej megfelelõ tartását engedõen elég hosszú, izmos és folyamatosan vastagodik a töve felé, ahol egybefolyik a meredek vállakkal.
     Mellsõ rész: A vállízület elõl helyezkedik el, a könyök feszesen a test mellett, a mellsõ lábak párhuzamosak a törzshöz, szabadon mozognak. A mellsõ lábak rövidek és izmosak, egyenesek, és rövid, kemény szõrrel sûrûn fedettek.
     Törzs: Kompakt. Egyenes hát, széles és erõs ágyék. Mély mellkas, a bordák felsõ részükben íveltek, oldalról laposnak tûnnek. A hátsó bordák mélyen hátranyúlnak, az utolsó borda és a hátsó rész közti távolság a törzs szabad mozgását biztosító lehetõ legrövidebb.
     Hátsó rész: Erõs, izmos, tetején széles. A lábak rövidek, inasak és izmosak.
     A combok nagyon izmosak, nem állnak túl szélesen. A csánkok szögellése megfelelõ, a test alatt helyezkednek el, mozgásban és álláskor is elég közel vannak egymáshoz. Az egyenes vagy gyenge csánk súlyos hiba.
     Mancsok: A mellsõ mancsok nagyobbak a hátsóknál; kerekek, arányosak a test méretéhez, erõsek, vastag talppárnával. A talpbõr és a körmök színe feketén elõnyösebb.
     Farok: A westie farka 5–6 hüvelyk (12,5–15 cm) hosszú, kemény szõr fedi. Nem pelyhes, a lehetõ legegyenesebb, vidáman áll, nem görbe, nem lóg a hát fölé. A hosszú farok nemkívánatos, csonkolása semmi szín alatt nem megengedett.
     Mozgás: A westie mozgása szabad, egyenes irányú és könnyed. A mellsõ lábak a vállakból szabadon nyúlnak elõre. A hátsó végtagok lépése szabad, erõs és rövid, a térd és a csánk megfelelõen behajlik, a csánkok a test alól irányítják a mozgást. A kötött, természetellenes lépést és a tehénállást súlyos hibának tartják...
     Szõrzet: A westie fehér szõrzete kétrétegû. A külsõ szõr kemény, a prémszerû aljszõrzet rövid, puha és tömött. A ritka szõrzet súlyos hibának számít.