A szibériai husky

A fajta eredete

A szibériai huskyk történelme mint a legtöbb kutyafajtáé több ezer évre nyúlik vissza azonban a többi fajtától eltérõen szinte semmilyen írott vagy más tárgyi emlék nem maradt fent róluk, egészen az 1800-as évekig.

A fajta eredetileg  Kelet-Szibériában közelebbrõl a    Csukcs és a Kamcsatka félszigetén volt õshonos és az itt lakó törzsek háziasították majd tenyésztették õket ez az idõszak kb ie. 9000-6000 közé tehetõ. Írásos emlék is azért nem maradt ránk egészen a XIX. sz. elejéig, mert ezek az eszkimó népcsoporthoz tartozó törzsek szinte õsközösségi szinten éltek és így nem ismerték az írást sem.

Egy másik probléma a fajta történetének kutatásában, hogy az információk egy része szõrmekereskedõk és vadászok beszámolóin alapul, aminek hitelessége igencsak megkérdõjelezhetõ. Tudni kell azt is, hogy a csukcsi népcsoportnak csak azon része foglalkozott a fajta tenyésztésével, amely a tengerhez közel esõ partmenti sávban élt.

  A szibériai husky a Szovjetunióban

Végül a helyzetet tovább bonyolítja hogy a meglévõ információk nagy része az 1910-es, 20-as évek Szovjetuniójában keletkezett, ami nagyon sokáig nem volt hozzáférhetõ külföldiek számára. A sztálini rendszer – akármilyen hihetetlenül hangzik is – nem hagyta érintetlenül a szibériai kutyafajták világát sem. Elõször megtagadták azt, hogy fajtatisztának ismerjék el a huskyt és kétségbevonták, tagadták hasznosságát mint szánhúzó kutyáét. A 30-as években azonban felismerték, hogy a kelet-szibériai terepen a motorizált szállítás csõdöt mond és így ismét elõtérbe kerültek a szánhúzó kutyák.1934-ben a szovjet tervszerûség nevében – félredobva az addigi rendszerezést – az északi, északkeleti fajtákat négy nagy csoportra osztották "gazdasági hasznosságuk“ szerint és átfogó névként lajkáknak nevezték el õket. Ezek a csoportok a következõek voltak: a nagyvadra vadászók, a kisvadra vadászók, a szánhúzók és a rénszarvas hajtók. 1947-ben az utóbbi két csoportot egyszerûen megszüntették és csak az elsõ két csoportot ismerték el, amit további négy csoportra osztottak. Valójában ezek a kutyák 3-4, Szibériában õshonos fajta keverékei voltak.

Az éghajlatváltozás

A fajta alakulásában az éghajlat megváltozása is döntõ szerepet játszott. A jégkorszakok beköszöntével és elmúlásával hol jobbak, hol rosszabbak lettek az életfeltételek. Kb. 3000 évvel ezelõtt ismét egy hidegebb idõszak köszöntött a Bering-szoros körülötti területekre és ez arra késztette az itt  lakó népeket, hogy újabb módszereket találjanak a túlélés érdekében. Ennek a folyamatnak eredményeként jött létre a Csukcsi népcsoportnál egy olyan kutyafajta, amely képes a megpakolt szánokat hosszú távra elvontatni. A szelekcióról a természet gondoskodott, mert az embertelen körülmények között csakis a legerõsebb és legellenállóbb egyedek maradtak fenn és hoztak létre utódokat. Emellett szerepet játszott az emberi szelekció is. Az alomból csak a legerõsebb szukákat tartották meg, míg a kanok közül akkor választottak, amikor fel tudták mérni szánhúzó képességüket. A kutyák tartása nyáron igen egyszerû volt: szabadon engedték õket és a kutyák magukról gondoskodtak. A szukákat tüzelés elõtt befogták és csak a kiválasztott kan fedezhette be. Csak a szánt vezetõ vezérkutyákat és a betanított egyedeket tartották a faluban és a tél beáltakor fogták be a többi kutyát.

  A Szibériai husky Alaszkában – a nagy alaszkai szánhúzó verseny

Az 1800-as évek végén aranylelõhelyeket fedeztek fel Alaszkában, a Yukon és a Klondike folyó mentén és ez egyfajta népvándorlást eredményezett, amit a közismert elnevezéssel "aranyláznak" hívunk. Sok ember szerencsével járt, de még többen szerencsétlenül. Sok sátorváros született egyik percrõl a másikra, majd tûntek el nyomtalanul. Az aranyláznak vége lett, de sokan maradtak, ki ezért, ki azért. Egy-két helyen a sátorfalvakból városka lett.

Az egyik ilyen város Nome volt, ami a nevét egy félreolvasásból kapta. A terület nevét egy hivatalnok a területi földhivatalban No Name (névtelen)-ként írta a térképre, de valaki tévedésbõl Nome-ként adta tovább. Ezen a helyen Alaszka többi részéhez hasonlóan az idõjárás és az élet igen kemény volt és a közlekedésnek, vadászatnak és így a túlélésnek – akárcsak az ázsiai népeknél – csak egyfajta módja létezett: a kutyák által vontatott szán.

A szánhúzó kutyák olyan sokfélék voltak, akár az emberek, akik a városban összegyûltek. A szánhúzók között voltak keverékek, hosszúlábúak, tömzsik, stb. Minden fajta máshol bizonyult alkalmasabbnak. Volt ami a jégen volt kiváló, volt ami rövid-, és volt ami hosszútávon. Természetesen mindenki meg volt gyõzõdve, hogy az õ csapata a leggyorsabb. Végül Allan "Scotty" Allan, aki közismert alaszkai figura volt, állt elõ a nagy szánhúzóverseny ötletével, hogy végre eldõljön, hogy kinek vannak a leggyorsabb kutyái.

A szervezési feladatok ellátására és szponzorálására 1907-ben létrejött a Nome-i Kennel Klub, melynek elsõ elnökévé Albert Fink ügyvédet választották.

Kidolgozták a versenyen való részvétel szabályait, majd hosszas és gondos tervezés után kijelölték a verseny útvonalát. A teljesítendõ táv Nome-tól Candle városáig és vissza 408 mérföld (652 km) volt és minden elképzelhetõ terepen áthaladt a tengeri jégmezõktõl kezdve a tundrán át a hegyekig és gleccserekig. Az elsõ versenyt 1908 áprilisában tartották a gyõztes csapat pedig a klub-elnökéé lett, amelynek hajtója John Hegness volt.

Az elsõ huskyk

Az elsõ szibériai huskyk 1908 nyarán érkeztek meg Nome-ba, William Goosak orosz szõrmekereskedõ közvetítésével, aki a kelet-szibériai Markovo vásárán vette a kutyákat. Ezek a kutyák jóval kisebb termetûek voltak, mint az Alaszkában honos fajták, így az 1909-es versenyen elég rosszul lehetett rájuk fogadni, mivel senki sem hitte, hogy a kis méretû kutyák kibírják a megpróbáltatást. Bár az elsõ versenyen fõleg a hajtó hibájából a csapat csak harmadik lett, sokan felismerték a huskyk nagyszerû tulajdonságait, képességeit.

1909-ben a skót Fox Maule Ramsay két bácsikájával Nome-ba érkezett. Megkedvelte a szánhúzást és 1909-ben hajtóként el is indult a versenyen, de helyezést nem kapott. Viszont fantáziát látott a huskykban és nagy költségek árán több fogatra való kutyát hozott Markovóból. Az 1910-es versenyen ezek a fogatok szerezték meg az 1. 2. és 4. helyet.

  Leonhard Seppala

Fajtáról beszélve nem lehet kihagyni Leonhard Seppala nevét. Seppala Norvégiában született és így már volt fogalma a sarkkörhöz közeli életrõl. Seppalát az aranyláz vonzotta Alaszkába, majd hamar megbarátkozott a szánhúzással. Bár elég pesszimista volt, az elsõ kisebb versenyét megnyerte. 1913-ban Jafet Lindeburg összegyûjtötte a legjobb huskykat, amelyek az elsõ huskyk almaiból születtek és megkérte Seppalát, hogy gondozza és képezze ki õket Roald Amudsen expedíciójához. Szerencsére az expedíciót elhalasztották, így a kutyák Seppalánál maradtak.

A versenyen 1914-ben indult elõször, de a kutyák még fiatalok és tapasztalatlanok voltak – a vezérkutya kivételével – és egy sérülés miatt visz-sza kellett fordulnia. A következõ évben viszont mindent a felkészülésnek szentelt és az 1915-ös versenyt könnyedén nyerte huskyaival. Ezután a következõ két évben ismét simán nyert, majd gyõzött a kanadai és New England-i versenyeken is.

Seppala és a vakcináért való küzdelem

1924 telén Nome-ban torokgyík járvány tört ki és a csecsemõk sorra fertõzõdtek meg. Oltóanyag azonban nagyon kevés volt és a legközelebbi utánpótlás mintegy 1600 km-nyire volt Anchorage-ban. Innét még el tudták szállítani a vakcinát az 1052 km-nyire lévõ Nenana városába, de nem tovább. Az Alaszkában lévõ 2 repülõgép pilótái szabadságon voltak, így az egyetlen mód a táv megtételére a kutyás szán volt. Az út nyáron is nagyon nehéz volt, de télen alig járható.

Seppala terve az volt, hogy az útbaesõ eszkimó falvakban elhelyez kutyákat, hogy a visszaúton cserélni tudja õket. Közben az út másik végérõl is elindították a szánokat és Nome-tól 270 km-nyire találkoztak a szérumot hozó másik csapattal. Az utolsó váltócsapat 1925. február 2-án hajnali 5.30-kor ért Nome városába.

Az 1052 km-es út öt és fél napot vett igénybe és míg a váltócsapatok egyike sem haladt 85 km-nél többet, addig Seppala egyedül 545 km-t tett meg. Ezzel nevét beírva nemcsak a kutyázás, de az amerikai nép történelmébe is. Tettét az amerikai kongresszus is feljegyezte.

Leonhard Seppala minden idõk legsikeresebb szánhajtója Amerika-szerte ismertté tette a fajtát és segített az elsõ kennelek megalapításában is. Seppala 1967-ben halt meg Seattle-ben.

Szánhúzó versenyek napjainkban

A sport napjainkig tovább él és népszerûsége egyre nõ. A világ számos országában léteznek szövetségek és rendeznek versenyeket. A versenyeknek több vállfaja is van pl.: gyorsasági verseny, hosszútávú verseny és triatlon (az elõzõ kettõ+súlyhúzás). A magyarországi szánhúzó versenyekrõl bõvebb információt újságunk szeptemberi-októberi számában olvashatnak.

A huskyk és a fegyelmi munka

Sokan azt állítják, hogy a husky nem alkalmas a fegyelmi munkára. Természetesen ez így nem igaz. Nem is lehet az. Ha összevetjük az engedelmes szinten levizsgázott kutyákat persze feltûnik, hogy nem a huskyk állnak a dobogós helyeken, de butaság lenne azt állítani, hogy nem lehet kiképezni õket. Több versenyzõ is állítja, hogy a fegyelmi munka rontja a kutyák versenyképességét. Ebben is van igazság, de a legtöbb szibériai huskyt nem verseny céllal tartják és így nagyon jól jöhet és kellemesebbé teszi a kutya-gazda viszonyt egy alapfokon kiképzett husky.

Huskyainkkal lágyabban kell bánni mint német juhászkutya és rottweiler társaikkal és fõleg a játékosságra kell helyezni a hangsúlyt.

A kiképzést 6-7 hónapos korban kell elkezdeni, de bizonyos dolgokat már ezelõtt megtaníthatunk kutyánknak pl.: Ne ugráljon fel, szobatisztaság, pórázon vezetés. Az iskolai munkában hagyatkozzunk kiképzõink tanácsaira. Egy jól kiképzett kutya öröm a gazda és a környezete számára is.

A kiállítások

A legnagyobb népszerûségre a huskyk napjainkban tettek szert. Gyönyörû, elegáns megjelenése és barátságos jelleme mindenkit elragad, fõleg a gyerekeket. A huskykkal leggyakrabban a kiállításokon találkozhatunk egyre növekvõ számban. Szinte mindenki, aki vesz egy huskyt késztetést érez arra, hogy a kutyáját megmérettesse, hátha az övé lesz a legszebb a sok felvezetett kutya közül.

A siker két fõ tényezõtõl függ: a kutya standardhez való viszonyától (attól való eltérések és hasonlóságok), illetve a felkészítéstõl.

Az elõbbi tényezõt csak a kölyök kiválasztásakor befolyásolhatjuk, míg az utóbbira végig ráhatásunk van. A ringdresszúra rendkívül fontos, mivel elõfordulhat, hogy bár kutyánknak jobb a megjelenése egy versenytársáénál, de az kapja a jobb helyezést a jobb felkészítés miatt. A ringdresszúra két részbõl áll: a szocializációból, illetve a tulajdonképpeni ringdresszúrából.

A szocializáció folyamán hozzászoktatjuk a kutyánkat a pórázhoz, a többi kutyához, emberekhez, a ringdresszúra folyamán pedig megtanítjuk a ringben való mozgást, beállást, fog-, illetve herevizsgálatot vagy a szõrzet vizsgálatát.

Ne feledjük, csak egy jól felkészített kutyával van esélyünk a gyõzelemre

Mi nem jellemzõ a szibériai huskyra!

A kutyafajta kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy melyek az elvárásaink az "új családtaggal“ kapcsolatban. Ha az a döntésünk, hogy egy szibériai huskyt veszünk, a következõkre ügyeljünk:

– A husky se nem õr se nem védõkutya. Ebben a fajtában nincsenek meg azok az ösztönök, mint például egy dobermannban. Legyünk rá felkészülve, hogy egy betörõvel ugyanolyan jól eljátszik, mint velünk.

– Rengeteg energiával bír, állandóan fut és ugrál. Nem nézi, hogy van-e valaki az útjában vagy sem. Csak jól elhatárolt helyen tartsuk – kerítés, kennel, stb.

– Rendkívül hajlamosak a lyukak ásására és mindenfajta rombolásra (fõleg a kölykök), így sohase hagyjuk õket egyedül a lakásban.

– Szõrzetük vastag, szagtalan, évente egyszer-kétszer vedlenek, igen erõsen.

Aki mindezen hátrányok ellenére a fajtát választja, rengeteget nyer, elsõsorban egy életreszóló barátot és társat, de lehet, hogy egy kiemelkedõ sport vagy show kutyát.