Westie a tenyésztő szemével

Be kell vallanom, nem kis szervezés kellett ahhoz, hogy megszülethessen a westie-s interjú, ugyanis az alanyok az utolsó pillanatban valamiért egymás után visszakoztak. Utólag hálás vagyok nekik ezért, mert így juthattunk el Szőke Zsuzsannához, aki az O’LA LA West Highland White Terrier Kennel tulajdonosa, az ország első aranykoszorús westie mestertenyésztője, három Európa-győztes kutya tenyésztője, valamint profi kutyakozmetikus. Zsuzsanna kifejezetten örült a megkeresésnek. Számára a kutyázás, a tenyésztés életforma és bármikor, bárkivel szívesen beszél szeretett fajtájáról, valamint saját tapasztalatairól.

– Mennyire gyakori, hogy egy terrier tenyésztő kozmetikus is egyben?

– Olyan kutyafajta esetében, amely rendszeres szőrápolást, kozmetikázást igényel, mindenképpen fontos, hogy az ember értsen hozzá. Azt nem tudom, hogy ki-ki hogyan, milyen sorrendben jut el idáig, tehát előbb kezd el kutyázni, majd emiatt tanulja meg a kozmetikát, vagy fordítva, én 17 éve kutyakozmetikusként kezdtem. Szűcs Marika néni keze alatt tanultam, majd Dr. Frölich Jenőné, Marika segítségével csiszoltam tudásomat. Akkoriban másként mentek a dolgok. Az elméleti oktatás mellett igyekeztem több tenyésztővel is felvenni a kapcsolatot, hogy autentikus emberektől tehessek szert gyakorlati tapasztalatokra. Marika foxitenyésztő is volt egyben, és igen nagy hatással volt rám mind a kozmetikában, mind a tenyésztésben. Rengeteget tanultam tőle és nagyon sokat köszönhetek neki. Ő volt az, aki bátorításával és szakmai tapasztalataival óriási támaszt jelentett számomra egészen attól a pillanattól kezdve, mikor az üzletem nyitásakor első vendégként egy westie ügetett be hozzám. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Amikor nagy nehezen Németországból sikerült nekem is egy ilyen kutyára szert tennem, természetesen meg voltam győződve arról, hogy az eljövendő világgyőztesek majdani ősének büszke tulajdonosa vagyok. Ma már nevetek akkori naivságomon, hiszen hosszú utat kellett bejárnom és sokat tanulnom, mire jöttek az első komolyabb eredmények. Természetesen szerencse is kellett ahhoz, hogy ilyen minőségű tenyészállományt alakíthattam ki, de mindig azt mondom, hogy a szerencse nem jön magától. A kitartó és céltudatos munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Persze ezzel együtt vannak olyan helyzetek, amikor az ember tehetetlen. Például, ha a kiskutya szülés után két-három nappal meghal, vagy amikor az ember egy idős kutyáját kíséri az utolsó útjára. Az ilyenkor belém hasító fájdalmat, közel két évtizedes tenyésztői múlttal a hátam mögött is nagyon nehezen viselem.

– Az ember laikusként azt gondolná, hogy hálás dolog egy ilyen népszerű kutyafajtát tenyészteni. Hogy fest ez a valóságban?

– Tény és való, hogy a westie a mai napig az egyik legkedveltebb terrier, de őszintén bevallom, hogy ennek egyáltalán nem örülök. Akkor lennék boldog és elégedett, ha népszerűségét a normális tenyésztési elvek és szabályozás kontrollja alatt érte volna el. Sajnos ez egyáltalán nem így történt. A semmiből feltűnő „tenyésztők” nyakló nélkül kezdték el szaporítani a kutyákat, amelyekkel az igénytelen vásárlói rétegek alapszükségletét elégítettek ki. Ezek a „fehér menyétek” csupán csak papíron voltak westie-k.

Ennek a fajtának az a hatalmas pechje, hogy mérhetetlenül igénytelen, ezért is tudtak rövid idő alatt hatalmas mennyiséget „gyártatni” velük a hirtelen megnövekedett igények kielégítésére. Volt például olyan hónap, amikor 600 db kölyökkutya született. A legnagyobb baj azonban az, hogy egy fehér kutya sokkal érzékenyebb és genetikailag „sérülékenyebb”, ezért tudatosság és odafigyelés nélkül szaporítva pillanatok alatt tönkre lehet tenni. Szomorú, de be kell ismerni, hogy ezek a lelketlen emberek lejáratták, és tönkretették szinte az egész állományt. Nekik köszönhetően jöttek elő a különböző fog-, csípő- és szőrproblémák, hogy az idegrendszeri defektekről ne is beszéljünk. Amikor pedig az első kék szemű (!) westie-t megpillantottam, hát az volt a mélypont...

– Azért tegyük hozzá, hogy mindehhez a vevők is kellettek, nem?

– Vitathatatlanul így van. A legtöbben láttak egy szép westie-t az utcán, vagy a kiállításon és elhatározták, hogy nekik is ilyen kutya kell. Felütötték az újságot, és amikor meglátták, hogy hányan hirdetnek, elkezdték sorban hívogatni a számokat, majd amint rájöttek, hogy mekkora különbségek vannak az egyes kiskutyák árai között, sietve megvették a legolcsóbbat, majd elégedetten hátradőltek, hogy lám, ők milyen jó üzletet csináltak. A gond csak az, hogy egy fajtatiszta kutya nem akciós mosópor, és ha valamiben, akkor a kutyázásban maximálisan igaz a mondás, miszerint: „olcsó húsnak híg a leve!” Megveheti fél-, vagy harmad áron is a törzskönyvezett kölyköt, de ne csodálkozzon azon, hogy mire 7-8 hónapos lesz, addigra az különféle gyógykezelések árából akár két „drága” kutyát is vehetett volna, akikben csak öröme telt volna ezidő alatt és a kötelező oltásokon kívül nem láttak volna állatorvost. Az emberek egyszerűen képtelenek tudomásul venni, hogy a minőségnek ára van, még egy kutya esetében is. Ezt általában csak az érti meg, aki egyszer már „megégette a kezét.”

A másik dolog, amitől a falnak megyek, az az, amikor az érdeklődők arra hivatkozva sokallják az árat, hogy nekik nem a világgyőztes kell... Nem fogják föl, hogy a kutya ára nem a leendő kiállítási eredményeinek záloga, hanem azé a munkáé, amelynek köszönhetően a kölyök, a generációkon át folytatott gondos szelekció okán, garantáltan egészséges fizikummal és idegrendszerrel rendelkezik, hogy születésétől fogva a legmagasabb szintű tartási, táplálási, higiénés körülmények között, állandó állatorvosi felügyelet mellett él, valamint gondos szocializációban részesül, egyszóval felelősségteljes tenyészetből származik.

A tudatlan vevők kapcsán van még egy dolog, amit nem tudok elfogadni: mikor a westie-t ölebként kezelik. Tudomásul kell venni, hogy a westie egy terrier. Igaz, hogy nem a legvérmesebb természetű, de akkor is terrier, aki bátor, rettenthetetlen és magabiztos, nem pedig féltve őrzött „nagymama kedvence”. Tévúton jár az, aki pusztán csak egy naphosszat pamlagon heverésző, elemes játékkutyát lát benne.

– Mindaz amit elmondott, meglehetősen elkeserítő. Lehet tenni ez ellen valamit?

– Lehetne, de nem ebben a formában, ahogy jelenleg. Sajnos kívülről semmi segítséget nem kaptunk, és úgy fest, hogy a klubon belül előfordult – mint utóbb kiderült, mesterségesen gerjesztett – viszályok közepette „a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket a kádból”... Akkor lehetett volna igazán hatékonyan fellépni, amikor a vészjósló fellegek még csak gyülekeztek. Ezzel együtt hiszem, hogy sok vérrel és áldozattal ugyan, de még mindig pillanatok alatt rendet lehetne csinálni. Arra gondolok, hogy egy szigorú „tenyésztési licensz” bevezetésével gátat lehetne szabni mindannak a tevékenységnek, amely manapság kutyatenyésztés címen folyik. Mert hiszen ma mi történik? Gipsz Jakab vesz egy „hobbikutyát”, ami kicsit ilyen, kicsit olyan, de nagyjából szabályos a harapása, meg fehér szőr van rajta, tehát tenyészthető. A szomszédban van egy hasonló kutya, amivel – „életében egyszer szülnie kell” felkiáltással – gyorsan összepároztatják, majd legyártanak egy alomnyi kiskutyát, és máris tenyésztők lettek (legalábbis ezt állítják magukról). Arról már nem is beszélek, hogy ilyen helyeken sokszor milyen tartási és egészségügyi körülmények uralkodnak. Az alomnyi kiskutyát gyorsan eladják, és ha már így belejöttek, miért is ne pároztassanak megint? Persze az eladott kölykök egy része is hasonló mentalitású emberekhez kerül, és a végén boldog-boldogtalan westie-t „tenyészt”.

A tenyésztői licensz pontosan ezt akadályozná meg. Tulajdonképpen azt jelentené, hogy tenyésztői munkát csak a fajta legkiválóbb egyedeivel, a kutyák számára legmegfelelőbb tartási körülmények között, magas szintű technikai felszereltséggel és szakmai felkészültséggel lehetne végezni, de akkor is csak szabályozott formában, megfelelő keretek között.

Akik nem felelnének meg ezeknek a bizonyos követelményeknek, illetve kizárólag hobbicélból tartanának kutyát, azoknak egész egyszerűen nem szabadna engedélyezni a szaporítást. Úgy tudom, hogy egyes országokban például a kedvencként tartott ebeket a megfelelő életkorban kötelező ivartalanítani, sőt olyan is akad, ahol a hobbicélra szánt kiskutyát már ivartalanítva adják el. Az ivartalanítás emellett nemcsak a fölösleges kutyaszaporulatok létrejöttét gátolja, hanem elejét veszi a fajta kárára váló dilettáns „tenyésztői” kontárkodásnak. Lehet, hogy egyesek eltúlzottnak vélnék a drákói szigor bevezetését, de erdőtüzet nem lehet vizipisztollyal eloltani...

Tőlünk nyugatra ez teljesen bevett szokás, ezzel szemben itthon az ivódott a köztudatba, hogy egy szukának élete során legalább egyszer ellenie kell, ami teljes ostobaság. Egy kutya ivartalanítva is teljes életet él, sőt a beavatkozással 75-90%-kal csökken(!) bizonyos rákos megbetegedések előfordulása, nem beszélve arról, hogy sem a gazdának, sem a kutyának nem kell a tüzelés kényelmetlenségeivel megküzdeni.

– A kötelezővé tett mikrochip beültetésről mi a véleménye? Javíthat valamelyest a jelenlegi helyzeten?

– A bevezetés formájával nem értek egyet. Úgy érzem, hogy ezzel rám kényszerítenek egy olyan dolgot, amit én nem kértem. Magát a chipezést maximálisan támogatom, sőt két éve már minden kutyámon elvégeztetem, de én úgy gondolom, hogy amíg én fizetem a tagdíjat, én vagyok a tenyésztő, én finanszírozom a beültetést, addig én döntöm el, hogy saját kutyáimba milyen chipet helyeztetek. Én történetesen olyan típust használok, amelyet nemzetközileg mindenhol tudnak fogadni (le tudják olvasni), és gyártója garanciát vállal arra, hogy a testben nem vándorol. Nincs és nem is volt vele semmi probléma.

A chipezés kapcsán egyébként elég nagy a káosz, és szinte senki nem tud semmit. Én, bár a kötelezővé tétel módját és elvét abszolút nem tudom elfogadni, tudomásul vettem a rendelkezést, megfizetem a kötelező díjakat, de kutyáimba csak az általam már kipróbált és bevált chipet rakatom. Nekem ennyit megér kutyáim biztonsága. Igaz ugyan, hogy mindezzel indokolatlanul és megkérdőjelezhető jogossággal, felesleges költségekbe vernek, de így a rendelkezésnek is megfelelek, és nem aggódom a kutyák egészségéért.

– Végezetül szeretném megköszönni, hogy MEOE Elit Westie Klubjának tagjaként vállalta a beszélgetést. Remélem, nem származik ebből kellemetlensége a későbbiekben.

– Én köszönöm, hogy rám gondoltak. Nézze, én már számtalan viszálykodást, küzdelmet láttam és megéltem mind az egyesületen, mind a klubon belül. Nem vagyok MEOE ellenes, és remélem, hogy ez a riport az első lépés lesz a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek feloldásában, mert csak egy közös célunk lehet: a csodálatos és egészséges westie. Nyilván mindenhol vannak rosszindulatú emberek, akik egy alkalmat sem hagynak ki, hogy támadást indítsanak. Már kissé beleuntam ezekbe a csatározásokba. Az állandó ütközések, konfrontálódások érdekek és ellenérdekek között őrlődve, igencsak megkeményedtem és eljutottam oda, hogy igyekszem a „saját portámat rendben tartani”, a legjobb tudásom szerint tenni a dolgom, hogy azt érezhessem, az én lelkiismeretem tiszta. A többiek pedig tegyenek belátásuk szerint. Nekem életem a westie-tartás és a tenyésztés. Ezt szeretem csinálni. Egyszerűen jól akarom érezni magam, és nem hagyom, hogy elvegyék a kedvem tőle.